A halálélmények anatómiája

ÉLETRE ÍTÉLVE 

Bevezetés

Kedves Olvasóm!

Meglehet, úgy találod majd, hogy túlságosan fantasztikus, vagy éppenséggel hihetetlen dolgokat olvasol a most következőkben, ezért kérlek, ne feledd: Ha nem volt evolúció, akkor csakis teremtés lehetett, és ha teremtés volt, akkor van Isten, ha pedig van Isten, akkor mindez lehetséges. Mint a korábbiakban láthattad, van út, van fizika, ami a transzcendentális világba vezet. Remélhetőleg segítek megtalálni a jelenségek logikáját, mely segít a szintézisben, és úgy gondolod majd Te is, hogy az események logikus láncolattá állnak össze, és hogy ez a logika szilárd és kikezdhetetlen, és a cím megállja helyét: Az Ember örök, és életre vagyunk ítélve. Örök életre!

­­­***

Kezdetben volt a hit. Hogy megerősítsd a hitedet, gyártottál magadnak többé–kevésbé helyes elméleteket, magyarázatokat, bizonyítékokat, melyek ideig–óráig kitartottak, majd megdőltek, Te meg csak szuggeráltad magadnak, hogy hiszel, hiszel, hiszel. Segítséget sehonnan sem kaptál, tanítóidtól és szüleidtől sem. Ösztönösen mindig éreztük, hogy a földön töltött néhány évtized nem lehet az életnek kimerítő tartalma és egyszersmind lezárása, és reméltük, hogy van tovább, hogy van „odaát”, és hogy van egy felsőbb értelem, és fennköltebb cél, de megfoghatatlan volt. Nem volt bizonyosság. A Biblia inkább meseszerűnek tűnt, mintsem dokumentumnak, Jézus pedig csodáival együtt beleveszett a távoli múlt kétségeket keltő homályába. Még inkább mesealaknak tűnt az amúgy is Európa-idegen Buddha, a védikus tanítások pedig legfeljebb nevetség tárgyai lehettek egy – egy materialista filozófia órán, ahol anyagból lettünk, mely önmagától szerveződött, majd egyszer csak megteremtette magát a szellemet, a pszichét is, mely azután – a halállal – maga is újra porrá válik. Kicsinyes filozófia, mely kicsinyes világot szült. Csak a legjobbak jutottak el Istenhez:  Einstein, Newton és – láss csodát – a ma legnagyobb elméleti fizikusai. Sokan szereztek kutató munkájukkal újszerű bizonyítékokat, mint Moody, Kübler-Ross, Dethlefsen, Ring, Kisfaludy, és ezrek, tízezrek járultak hozzá személyes tapasztalataikkal és kutatásaikkal az adatbázis bővítéséhez, a zsidó matematikus Rips-szel bezárólag.

Fény derült előző életekre, élet utáni életekre, jövendő életekre, a túlvilág berendezkedésére, szerkezetére, titkok tárultak fel asztráltestünkről, lelkünkről, életünk értelméről, céljáról, – egyáltalán a világ valóságáról. Az égiek is bőséges információval szolgáltak és szolgálnak életünk működéséről, a Világ berendezkedéséről, mint AF, Kryon, Tóbiás, a Hathorok és sokan mások. A feltáruló kép részletei logikus, rendíthetetlen renddé állnak össze, mely szilárd és kikezdhetetlen. De merjük-e kimondani ezt a rendet? Merjük-e elhinni és másokkal elhitetni, amikor mai világunkban senki sem hisz a csodákban és többnyire mindenkit csak a saját megélhetése foglalkoztat? Hitbeli kérdésekkel alig, vagy egyáltalán nem foglalkozunk, ebben a tekintetben általánossá vált az érdektelenség. Ennek sokféle oka lehet, de kétségtelen, hogy a materialista filozófia különösen nagy szerepet játszott.

AF-hez igazítva: hagyd felnyílni a szemed, légy befogadó, légy nyitott, vizsgálódj kritikusan, és akkor nem lesz szükséged a hitre. Tudást kapsz helyette, mely általános és egyetemes, mint a Mindenlétező, aki se nem zsidó, se nem katolikus, nem buddhista, sem mohamedán, nem színesbőrű, hanem együtt mind, értünk és bennünk és mi Őbenne.

Nyisd ki az elméd, és látni fogod, hogy voltál vagy leszel Te is mindegyikünk, hogy Te magad vagy a csoda, sokkal több és nagyobb, mint hinnéd, vagy amire törekszel. És belátod, hogy a világ működik – nem is akárhogy!

*  *  *

A halottak megkönnyebbülnek

A cím igaz a szó mindkét értelmében. Testünk súlya a halál pillanatában néhány grammal könnyebb lesz. Tévedés ne essék, nem az utolsó sóhajtás kifújt levegőjével.

A súlycsökkenést megmérték, és a kísérletet több esetben megismételték. Csökken, de mitől?

Visszafelé már nem csinálták meg a kísérletet. Nagy kár… Nézzük azonban a megkönnyebbülést lelki, szellemi értelemben is. Dr. Moody, amerikai pszichiáter megvizsgált, kifaggatott néhány tucat férfit és nőt, akik egyszer már meghaltak, de „visszajöttek”. Túlestek a klinikai halálon, „szabályos” halottak voltak néhány percig, majd – az élesztési kísérleteknek (is) köszönhetően – újraéledtek, „visszajöttek”.

Elmesélték, hogy mi történt velük, amíg halottak voltak. Először elmesélték a nővérkének, a dokinak, a rokonoknak. Azt remélték, hisznek nekik. Azok meg – cserében a bizalomért – legyintettek a hátuk mögött, nevettek rajtuk, vagy bolondnak nézték őket. Ha elhallgattak, megúszhatták a gyogyót, az elektrosokkot. Moody már hallott néhány ilyen „meséről”, különlegesnek és érdekesnek ítélte, és kíváncsiskodni kezdett. Összegyűjtötte a „bolondjait”, felkutatta őket, és valamennyit alaposan kikérdezte. Igazi tudóshoz méltó kíváncsisággal látott munkához, hogy felderítse az ismeretlent.

Minden riportalannyal hangfelvétel és jegyzőkönyv készült. 11 évi kutatómunkája során 150 esetet dolgozott fel.

Rövidesen rájött, hogy csaknem valamennyi „halottja” ugyanazt, ugyanúgy, vagy nagyon hasonlóan élte át. Hasonló élmények, hasonló sorrendben.

Így ni: a halál beálltának pillanatában a páciens rendkívüli megköny-nyebbülést érez, fájdalmai megszűnnek, elválik halott testétől, és kívülről, fentről szemléli azt. Mondjuk a műtő egyik sarkából, vagy éppen az országút melletti villanypózna magasságából, attól függően, hogy éppen hol érte a halál. Látja kiterített testét, a műtő személyzetét, vagy éppen a baleset körül összesereglett tömeget, és többnyire – a számára még szokatlan helyzetben – nem nagyon érti, hogyan feküdhet ő ott lent, mikor itt van fent. Időre van szüksége, hogy felfogja: meghalt, az ott lent elhagyott porhüvelye, ez meg itt fent… Ez, ez vagyok Én?! Micsoda felismerés lehet! Ez is test, csak más!

Lát és hall mindent, ami „alatta” történik. Tudja, látja, ki hol állt, ki jött be, ki ment ki, miről és mit beszéltek, milyen műszert használtak, milyen színű gombot nyomtak meg, ki káromkodott a halála miatt, látja megérkezni a szirénázó mentőautót, látja az előkészületeket az élesztéséhez, vagy a síró – rívó hozzátartozókat.

Lát és hall, érez és gondolkozik. De mivel?!

Hogy ez igaz lehet-e? Hát persze! Nagyon könnyű ellenőrizni, csak utána kell járni a dolgoknak. Például meg kell kérdezni a pácienst, azután meg a műtő személyzetét is.

Ez nagy fáradság, aki meg nem hisz benne, vagy fél tőle és nem akarja tudomásul venni, az úgyis csak legyint, sőt lenéz. Ez az egyszerűbb.

A Frey-dosszié című tv-műsor foglalkozott ’99 januárjában a témával, és felemlítették egy altatóorvos esetét. Az illető orvos (vagy talán orvosnő) már annyi tömény „hazugságot” hallott átmenetileg „megboldogult” betegeitől, hogy elhatározta, véget vet az értelmetlen meséknek. Ő nem hagyja magát átverni, majd megmutatja „ezeknek”. Cseles gondolata támadt: a „csillár” egyik lámpatestének tetejére – vagyis a mennyezet felé – felragasztott egy papírdarabot, ráírt egy számot, a 462-est. Alig várta a következő „esetet”. És jött! A páciens mesélt. Elmondta, hogy mit látott és hallott a műtőben az alatt az idő alatt, amíg halott volt.

A doktornő közbevágott: -„Azt mondja meg, nagyokos, hogy milyen szám van a lámpatestre írva!” -„Hát a 462-es”.

Baannngg!!! A doktornő vagy megtért, vagy megbolondult. Ha megfontolom a materialista egyetemi képzését, akkor inkább az utóbbi. Nem csodálkozom rajta, többségünkkel ugyanez történne. Nem vagyunk fel-készülve az ilyen váratlan, hihetetlen dolgokra.

• „Halottunk” rájön, hogy az új testben szabadon, könnyedén mozoghat. Tesz egy kis „kirándulást”. Például egy gondolatnyi idő alatt hazarepül. Meglátogatja feleségét, aki éppen a konyhában tesz – vesz. Látja őt. Szól hozzá és furcsállja, hogy a másik nem hallja. Megérinti, de meglepődve konstatálja, hogy a másik nem érzi. Lassan rájön, hogy mi történt.
• Hosszú, sötét alagútba kerül, és végigsuhan rajta nagy sebességgel. Száguldás közben veszi észre, hogy az alagút végén egy fénypont közeledik, egyre fényesebb, egyre nagyobb, – megérkezik odátra. Végtelen fényesség, mely földi szemnek fel nem fogható, földi szóval le nem írható. Hihetetlen fényesség, de mégsem bántó, nem vakít.
• Felismeri, hogy egy fénylénnyel van dolga, és a fénylényből végtelen szeretet árad felé. (Sokan a fénylényt Istennek gondolják…) Körülötte ott vannak régen halott hozzátartozói, barátai, akik mind szeretettel várták! Ez a „fogadóbizottság”.
• Lepereg az életfilmje. Furcsa, de szinte tizedmásodpercek alatt. Mindent lát, mindent felismer, mindenre emlékszik. És rögtön mérlegeli is az eseményeket. Azonnal tudja, mit miért tett, és helyesen vagy helytelenül cselekedett-e, kisgyermek korától halála pillanatáig. (Említésre méltó, hogy az életfilm villanásszerű lepergéséről nem csak a halálukat túlélők, hanem a váratlanul életveszélybe kerülők jelentős része is beszámol.)
• Odaát ekkor valamiféle döntés születik arról, hogy még nem kell meghalnia. Arról, hogy térjen vissza, mert még dolga van a Földön. (Érdekes, hogy az esetek egy részében halottunk ezt nem szívesen veszi tudomásul. Naná, amilyen jól érzi ott magát…).
• Visszatér. Furcsán, különösen. Sokszor olyan érzéssel, mintha a feje búbján keresztül préselődne vissza régi és megszokott porhüvelyébe.
• Magához tér a műtőasztalon, vagy a mentőautóban, vagy éppen a fürdőszoba padlóján.
• Újra itt van. Megélt valamit, amit csak ő tud, amit csak ő látott.

Megváltozik az életszemlélete, kiegyensúlyozott és céltudatos lesz, másképp értékeli az életet. Már tudja, mi vár rá odaát, és biztos a dolgában. Meséli rokonoknak, barátoknak, és azok vagy hisznek neki, vagy nem, de őt ez már nem nagyon zavarja. Ő már bölcsebb, mint mi valamennyien. Többé nem fél a haláltól.

Nézzük a jelenség összefüggéseit és keressünk rá elfogadható magyarázatot. A „halott” érzékel egy új testet. Rájön, hogy valódi, de nem olyan, mint a „régi” volt. Ez a test olyan könnyű, hogy lebegni, repülni tud vele. A gondolatával tudja irányítani, és egy pillanat alatt el tud látogatni a szeretteihez. Ez sehogyan sem egyezik a mi térről és időről alkotott hagyományos elgondolásunkkal. Ez lehet talán az asztráltestünk és benne a lelkünk, amely a halál beálltával elválik a fizikai testünktől? És ezzel a testtel is gondolkozunk, érzékelünk, látunk és hallunk. Jelentheti ez azt, hogy a szellemiségünk, gondolataink és érzékelésünk független a fizikai testtől és független annak halálától? Akkor a tudatunk, a látásunk és hallásunk létezhet egy felsőbb dimenzióban is, a transzcendentális világban?

A jelenség – a halálélmény – kétségbe vonása nem lenne okos dolog, hiszen nagyon ismert és sokak által megkutatott élmény együttesről van szó. Igaz, hogy még senki sem hozott magával fényképfelvételeket odaátról, és senki sem vette föl magnóra vagy okostelefonra az odaáti beszélgetését, kutató laboratóriumok műszerei sem érzékelték a történteket, vagyis az élményegyüttes tudományosan nem bizonyított. „Csak” belső bizonyítékok vannak. De emlékszel? Tudományosan a gondolat létezése is bizonyíthatatlan, semmilyen földi eszközzel nem érzékelhető, mégse hallottam róla, hogy bármely tudóscsoport bejelentette volna, hogy a gondolat nem létezik.

Most térjünk vissza egy pillanatra a mérleghez. Megmérték a súlycsökkenést a halál pillanatában 3-4 gramm értékeket megállapítva. Néhányan azt gondolják, hogy ez a lélek súlya, de ez tévedés. Ez az asztráltest súlya. De még sosem mérték meg visszafelé. Visszajövet, amikor az „égi test” visszatér a földibe. Akkor meg súlynövekedés lépne fel? Bizonyosan.

Moody professzor vizsgálódásának van néhány érdekes konzekvenciája. Mindenekelőtt, ami a legkézenfekvőbb minden logikusan gondolkodó ember számára: a halállal nincs vége! Nem záródik le az életünk. Nem foszlunk a semmibe, hanem az ellenkezője történik. Elkezdődik valami új, valami más. Valami kellemes, valami jó helyen. Nem elmegyünk, – átmegyünk!

Dr. Raymond H. Moody megírta az alapművet. Dr Kenneth Ring, a Connecticut Egyetem pszichológia professzora pedig – fáradságos kutatómunkát követően –, tudományosan feldolgozva a témát, könyvben tette közé eredményeit 1980-ban, Amerikában.

Milyen kár, szólal meg hazafiúi elkeseredésem, hogy nálunk a tudomány képviselői közül alig néhányan foglalkoznak a témával! Néha akad tudós ember, aki vizsgálódik, de egy ponton túl megáll, és nem folytatja tovább a gondolatmenetet, és nem von le következtetéseket. Miért? Mert a szintézis olykor veszélyeket rejthet magában? Ilyen irányba kutakodni vallásos elkötelezettséggel önveszélyes? A tudós kutató a következtetések tovább gondolásával könnyen vallási törvényekbe ütközhet, mint például a lélek preegzisztenciája, vagy maga a reinkarnáció.

Ring professzor egyértelműen megerősítette Moody tapasztalatait és megállapításait. Igen precíz és minden részletre kiterjedő kérdőíveket állítottak fel, kérdezőbiztosokat szervezett a munkatársai közül (a 102 interjúból 74-et ő maga készített).

Az élmény minden aspektusát – vallásosság szerepe, nemzetiség, a halálhoz való viszony, az alany neme, kora, a betegség vagy baleset fajtája stb. vizsgálva statisztikai bizonyítékait is felsorakoztatta. Elfogulatlanul vizsgálódott és egyértelmű bizonyítékokat kapott. Úttörő munkát végzett!

A halálélmény, ahogyan leírtuk, csak általában igaz. De nem jelenti azt, hogy minden „páciens” minden állomását végigéli. Először is: halálélmény az esetek egy részében van, de gyakran egyáltalán nincs. Nem tudom, miért van ez így, de valószínűsítem, hogy csak a pozitív élmények rögződnek.

Egyszerűen nem ismerünk negatív élményeket. Valamennyi átélő pozitív dolgokról számol be: az isteni szeretet áramlásáról, kedves rokonok, barátok boldogító szavairól, az isteni jelenlét érzéséről, további életfeladatokról és a földi halál kapcsán az odaátra történő örömteli megérkezésről.

Egyetlen olyan élményről tudok, amelyik majdnem rossz kimenettel zárult, de mégsem: az élményt úgy élte meg a „delikvens”, hogy keményen küzdött a „pokolba” kerülés ellen. Hogy a poklot elkerülje, megfeszített erővel kapaszkodott valami híd- féle peremébe, és a küzdelem, hogy felkapaszkodhasson, élet-halál kérdése volt számára, és sikeres lett. Tehát végül ez az élmény is pozitívan zárult és mondhatni, hogy szerencsésen, mert elkerülte a lelki kínvallatót.

Jelentheti ez azt, hogy csak az életüket pozitívan teljesítőknek van HKÉ-jük? Azt hiszem, hogy igen. Csak ők kapnak pozitív megerősítést. Ha pedig így van, akkor már ennek okán sem lehetnek a halálélmények az agy bomlási folyamatainak védekező termékei, mert egy ilyen mechanizmus feltételezése esetén nem létezhetne ilyen fajta megkülönböztetés, vagy ha úgy tetszik diszkrimináció. Úgy tűnik tehát, hogy a folyamat (az élmény) irányított!

Egyesek csak részlegesen élik meg. Egy-két állomás, vagy egy-két momentum kimarad. Ez azonban nem változtat a lényegen és nem csökkenti a dolog hitelességét.

Moody rendkívül kritikusan vizsgálta tapasztalatait és könyveiben felsorakoztatta tanult kollegái fenntartásait, ellenvetéseit is. Ezek közül a legnyomósabbnak tűnő az lehet, miszerint a halálélmény az agy kezdődő bomlási folyamatainak eredménye.

Ez – úgy gondolom – helytelen feltevés. E szerint teljesen egyforma az agyunk? Ugyanannyi agysejted van, mint nekem, ugyanolyan a szürkeállományunk, ugyanolyan a vér-, és szénhidrátellátása, ugyanazon a helyen kezd megszűnni, ugyanolyan mértékben, és az agysejtek bomlási folyamatainak megindulásakor, mintegy végtermékként, ugyanazok az élmények jelennek meg?! És a meghalt rokonokkal, barátokkal való találkozás? Ők miért különbözőek és miért nem ugyanazt mondják? Ha ez az ellenvetés igaz lenne, akkor mindannyian ugyanúgy csakis a 462-es számot látnánk, és ugyanazt a zöld köpenyes orvost. És minden eset egyforma lenne?  Nem lenne országúti eset, kórházi ágyas eset, és egyforma lenne mindenki rokona? És mivel látunk, amikor halottak vagyunk? És mivel hallunk? Ezeket nem kívánják megmagyarázni a tényeket tisztelők, mert ők megtehetik, hogy egyáltalán ne tiszteljék a tényeket. A „visszatérők” pedig valamennyien legalább ugyanolyan normálisak, mint a halálélmény előtt voltak. Semmi jel nem mutat arra, hogy megbomlott volna az agyuk.

Az ilyen érvelés nem logikus kétkedés, csak kicsinyes gáncsoskodás. Ha pedig szerintük nem is létezik a jelenség, akkor miért illetik oktondi magyarázatokkal? Véleményem az, hogy nagyon is tisztában vannak a létezésével, és nagyon is látják ennek veszélyességét a materialista tanokra nézve. Ellentmondásos, hogy nem tagadják magát a jelenséget, de részleteit próbálják magyarázni, és amint látjuk, eléggé gyermeteg módon. Kiknek a megértésére, vagy meggyőzésére számítanak ilyen magyarázatokkal és mekkora butasági mutatótól? És az anyag önszerveződéséből lett materialista agyunk milyen alapon érzékel bomlási folyamatok során fénylényeket és elhunyt rokonok, barátok látomását? Miért érzékel határtalan szeretetet és mennyei környezetet? Ezek előhívására képtelen lenne egy anyagból önszerveződött agy.

Valamennyi ellenvetés legnagyobb problémája, hogy nem ad magyarázatot a testen-kívüliség élményére. Akkor pedig nem ellenvetés, legfeljebb elmélet. Nagyon rossz elmélet, amely egy pillanatig sem állja meg a helyét.

Egy Moody eset:

Long Islanden egy hetvenéves asszony, aki 18 éves kora óta vak, élethű pontossággal le tudta írni a körülötte történt eseményeket, amikor szívrohama után újraélesztették. Elmondta, milyen berendezéseket használtak és milyen volt a színük, és hogy orvosa kék ruhát viselt, mikor hozzáfogott az újraélesztéshez. Mellesleg a legtöbb szerkezetet, amit használtak, még ki sem gondolták 50 évvel azelőtt, amikor az asszony utoljára látott.

Ráadásul: ahányan vagyunk, annyi féle képpen gondolkodunk a világról, a halálról, Istenről, vagy a nagy semmiről.

A halálélmény létezik.

Mindegy, hogy az illető keresztény vagy mohamedán, rotterdami ékszerész vagy ázsiai kuli. A dolog tagadhatatlanul létezik és működik. Sőt, van egy pikantériája: a hitetlenek sem kivételek a működése alól. Úgy, hogy ilyen megfontolásból az ő gyaurságukat is csak átmenetinek tekinthetjük. (Még a tényeket tisztelők is így járnak. Miket is neveznek tényeknek, amiket tisztelnünk kellene? Az ő meséiket, az egész emberiségnek szánt ferdítéseiket)?

Náluk – a hitetleneknél – nehézkesebb a folyamat, sokkal lassúbb a felismerés, mert hitetlenek.

Akik átélik a halálélményt, azok hitet, helyesebben tudást nyernek. Másképpen, bölcsebben néznek előre, odaátra, mert tudják, hogy mi vár rájuk. A furcsa kivételt ismét a Frey – műsorból merítem: a halálélményesek közül az egyik – egy hölgy – többször kísérelt meg öngyilkosságot az élménye óta. Oka: odaát olyan kellemes volt, hogy siettetni akarta az odajutást. Butaság! Nem így működik. Ha „idelent” még dolga van, akkor csak legyen türelemmel.

Még egy adu Moody és „társai” mellett: sok tucatnyi gyermeket is kikérdeztek a halál közeli élményéről. A „mese” ugyanaz! A gyermekszájak pedig őszinték és a gyerekek ártatlanok. Még nincs rajtuk a civilizációs máz, és nem fertőzöttek különböző vallási dogmákkal. A gyerekek nem ismerik a halált, ezért nem is félnek tőle és nincsenek előre gyártott elképzeléseik a túlvilágról. Legfeljebb szárnyas angyalokról álmodnak, de ilyenek a gyermekélményekben sem szerepelnek. Annál inkább szárny nélküliek.

Moody egyik gyermekpáciensének 11 éves korából származott a halálközeli élménye. Így beszélte el: „ …a mentőautó felett lebegtem. Tudtam, hogy testem az autóban van, de én felette járok. A mentőben azt mondta egy férfi, hogy szerinte meghaltam, és amikor beszéltem hozzájuk, senki sem hallott, tehát tudtam, hogy halott vagyok. Amint megtudtam, hogy halott vagyok, megnyílt az alagút és láttam a végében égő fényt… Felfelé az alagútban két ember (!) segített nekem… Amikor már ott voltam a fényben, nem akartam visszatérni… Úgy éreztem, ott mindenki szeret engem. Mindenki boldog volt. Azt hiszem a fény Isten volt…

…Közölték velem, hogy vissza kell mennem… Láttam azt a helyet, ahová halála után költözik az ember. Nem félek a haláltól. Ott megtanultam, hogy az életben a legfontosabb a szeretet.” (A szerző megjegyzése: a fénylény természetesen nem Isten, mindenesetre egy „magasabb” entitás, valószínűleg a „halott” túlvilági segítője, mestere).

Említettük, hogy „szellemtestünk” könnyen kezelhető. Egy gondolat, és már suhan is. Könnyű, mint a fuvallat. Persze nincs egyedül. A lelked, a tudatod benne és vele van. Ő vezérli. Pardon! Te vezérled, hisz Te magad vagy az. Repültél már álmodban? Ugyanaz történt. Az asztráltested elvált a fizikaitól, a földitől, és repült, repült könnyedén, mint a szellő. Suhantál városok vagy tengerek fölött, vagy éppen repülési bemutatót tartottál nagyszámú nézősereg előtt.

Az asztráltested is fizikai. Atomokból, helyesebben hullámokból áll. Azért ilyen könnyű, mert az atomok nagyon messze vannak egymástól. Talán szerencsésebb, ha energia csomagnak képzeljük.

Az ideggyógyász C. G. Jung is átesett szívrohama közben halálközeli élményen, melyről így írt: „Ami a halál után történik, az olyan kimondhatatlanul csodálatos, hogy képzeletünk és érzéseink még ahhoz sem elegendők, hogy megközelítőleges fogalmat alkossunk róla.”

Egy családi élmény: Nagyapám, aki több mint 100 évig élt, végelgyengülésben halt meg. Anyám ült a halálos ágyánál és fogta a kezét. Az Öreg egyszer csak felemelte a fejét, elnézett a távolba, elmosolyodott és meghalt. Mosolygott, mert már átlátott odaátra.

***

Említettem, hogy magyar tudósok is kutatják a halálélményeket.

Pilling János (SOTE): A halálközeli élmények okairól alkotott elméletek négy csoportba sorolhatók, úgymint: természettudományos, pszichológiai, természetfeletti és kombinált magyarázatok:

„A természettudományos magyarázatok többsége a halálközeli élmény élettani alapjait a klinikai halál során kialakuló agyi oxigén-szegénységben, ill. szén-dioxid felszaporodásban látja. Bár kísérletek szerint ezek a folyamatok a halálközeli élmények számos elemét valóban kiválthatják, a halálközeli élmények bizonyos elemeit (pl. testenkívüliséget, az érzékelés kitágulását és a tudat tisztaságát) a kísérletek nem tudták reprodukálni. Egyes kábítószerek (pl. LSD. hasis, meszkalin) azonban a halálközeli élmények valamennyi elemének előidézésére képesek. A kábítószerek azonban csak esetlegesen váltanak ki ilyen élményeket, hatásaik a halálközeli élmények elemeinél sokszínűbbek, az elemek sorrendje – szemben a halálközeli élményekkel – rendkívül változékony. Az agyban azonban léteznek kábítószerhez hasonló hatású anyagok. Ilyen pl. az endopsychosin, amely főleg agyi oxigénszegénység hatására szabadul fel, s elsődleges szerepe az oxigénszegénység káros hatásainak ellensúlyozása. Hatásának kifejtése közben izgalmi állapotot idéz elő azokban az agyterületekben, amelyekben lekötődik – főleg a halántéklebenyben és a limbikus rendszerben. Ezen elmélet szerint ezeknek az agyterületeknek az együttes izgalmi állapota idézi elő a halálközeli élményeket.

A pszichológiai elméletek közül több is a halálfélelem megnyilvánulásaként értelmezi ezt a jelenséget. Egyesek szerint pl. a halálközeli élmény szerepe az, hogy saját halálunkat ne éljük át, hanem azt higgyük, hogy mindennek csak szemlélői vagyunk.

Más elméletek a halálközeli élményben felbukkanó képeket a kollektív tudattalan ősi tartalmainak (az ún. archetípusoknak) a megnyilvánulásaként tekintik, s ennek megfelelően az egyes elemeket szimbólumokként értelmezik. A születés és a halálközeli élmény közötti hasonlóságok magyarázataként feltételezhető, hogy a halálközeli élmény során a születés archetipikus képei válnak aktívvá. Mindezen folyamatok elindításában valószínűleg szerepet játszik a külső érzékszervi ingerek csökkenése is – kísérletek tanulsága szerint ez halálközeli élményre emlékeztető jelenségek átélését válthatja ki.

A természetfeletti magyarázatok általában valamilyen vallás vagy világnézet alapján szemlélik a halálközeli élményeket, s azokat gyakran a test és a lélek elválásaként értelmezik.

A kombinált magyarázatok a fenti elméleteket nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő hipotéziseknek tekintik”.

A szerző megjegyzése: úgy gondolom, hogy a vizsgálódások tapasztalatait figyelembe véve a halálközeli élmény transzcendentális, metafizikai jelenség, és vallásosságtól független. Számomra sokat jelentene, ha Pilling tanár úr tudós vizsgálódása is közelítene ehhez az állásponthoz. Talán a jelenség lényegi tulajdonsága – maga az, hogy metafizikai – lehet a tudományos vizsgálódás akadálya? Akkor maga a teremtés is? Ez számomra szomorú, mert én azt gondolom, hogy minden természettudományos vizsgálódás Istenhez vezet!

(Bővebben ld.: Ács Géza – Pilling János – Zatik István: Meghaltam – és élek. Halál közeli élmények. Medicina, 1992)

Egy internetes hozzászólás:

Hozzászóló: Anonymous (Internet)

„Aki dumál, az nem volt halott! Aki meghalt nem ugat, hülyeségeket!”

Ezt a hozzászólást szándékosan emeltem ki, mert jellemzőnek tartom. Könnyű megállapítani, hogy küldője nem sok információval rendelkezik a témában és finoman fogalmazva is stílustalanul reagál, pedig – magát Anonymusnak nevezve – mintegy suba alatt kérkedik latinos-reneszánszos műveltségével. Manapság divat a hozzászólás. Bővelkednek a közösségi oldalak véleménynyilvánításokban, melyek egy részéből árad a tájékozatlanság, a butaság és az indulat, de úgy kell fogadnunk, hogy ez is csak a szabad véleménynyilvánítás része. És mi az oka annak, hogy tízből öt vélemény ilyen minősítésű? Az, hogy mértani haladvány szerint terjed tovább az olvasók között a butaság, kézen fogva a stílussal.

Színesebb változatok:

X ismerősöm:(főiskolai diploma) -Tudod, hogy én nem vagyok materialista. De idealista sem vagyok.

Y ismerősöm: (egyetemi diploma)  -Hiszek a halállal történő végső pusztulásban, de hiszek Istenben is és támogatom az egyházat.

Ezeket az álláspontokat nehezen tudnám kibogozni, mert számomra logika nélküliek.

 

Pilling János – nekem úgy tűnik – elfogadja az élmények valódiságát, és valószínűleg számba veszi következményeit, de következtetéseit ezzel kapcsolatban ebben az írásában nem osztja meg az olvasóval.

Az alábbi írásában:

A halál elő- és utóélete, halálközeli élmények

A szerző iránti kiváló tisztelettel idézem:

”Én ámulok, hogy elmúlok” (József Attila). A múlandóság döbbenete négy szóban. Egy életnyi rövidségű kijelentés, ami mögött évezredek megválaszolatlan kérdései tornyosulnak. Mi történik velünk, ha meghalunk? A halál végleges megsemmisülés, vagy létünk valamilyen formában folytatódik? Egyáltalán: mit jelent az, hogy meghalni? Ezeket a kérdéseket – előbb vagy utóbb – mindnyájan feltesszük önmagunknak – és egymásnak. Választ kapni rájuk nehéz. A halál titokzatos, misztikus. Kifürkész-hetetlenségéről így ír a Gilgames eposz: Ember-e még, mondd a halott is? Ugye, hogy nem?  Ő már nem ember!  Alvóhoz hasonlít – de mégsem! Aki meghalt, nem álmodik már! Szoborhoz hasonlít – de mégsem! Holt kő az, de nem is volt élő! A halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel sem.” A halálnak ez a titokzatossága minden bizonnyal jelentős szerepet játszott abban, hogy Raymond Moody 1975-ben megjelent „Élet az élet után” című könyve rendkívül nagy feltűnést keltett. Moody az ősi kérdéseket új oldalról közelítette meg. Könyvében 150, a klinikai halálból visszatért ember élmény-beszámolóját gyűjtötte össze. Felfigyelt ugyanis arra, hogy ebben az állapotban egyesek sajátságos jelenségeket tapasztalnak, amelyek – az egyedi összetevők mellett – minden esetben tartalmaznak állandóan visszatérő elemeket is. 15 ilyen jellegzetes komponenst különböztetett meg, és ezek alapján összeállított egy elméleti modellt arról, hogy mit tapasztalhatunk a klinikai halál állapotában.

Amikor -Moody könyvében – először kerültek szélesebb nyilvánosság elé, lelkesedést, hitetlenkedést és felháborodást egyaránt kiváltottak. Egyesekben még felmerült az a kérdés is: nem lehet-e, hogy ezt az egészet csak Moody találta ki? A válasz egyértelműen: nem. A halálközeli élmények már évezredek óta kísérik útján az emberiséget, és létezésükről írásos emlékek is tanúskodnak. A legmegdöbbentőbb analógiát minden bizonnyal a Tibeti Halottak Könyve szolgáltatja. Ezt a kultikus írást az i.sz. VIII. században jegyezték le, de szájhagyomány útján már évszázadokkal azelőtt is terjedt. A benne foglaltak egy haldoklóknak és halottaknak szóló tanítást tartalmaznak, azzal a céllal, hogy segítsék őket eligazodni abban az új világban, amelybe bekerülnek. A szöveg pontos leírást ad mindarról, amiről napjainkban a klinikai halálból visszatértek is beszámolnak. A párhuzamok gazdag tárából most csak néhány példát emelek ki: „Akkor, ahogy a tudatos tudat távozik, az elme nem ismeri fel, hogy meghalt-e, vagy sem. A közeliekre, hozzátartozókra ugyanúgy tekint, mint azelőtt, síró hangjukat is hallja. … Kedveseit ő maga látja ugyan, azok azonban őt nem látják. Mikor kedvesei szólongatják őt, hallja, de ha ő szólítja kedveseit, azok nem hallják őt. … Saját családod, házad népe körében meglátod majd a magad tetemét is, és így gondolkodol: Most hát halott vagyok. Vajon mit kellene tennem?” Rendkívül érdekes az is, hogy a Tibeti Halottak Könyvét nem csupán a haldoklóknak, hanem a halottaknak is felolvasták – azzal a meggyőződéssel, hogy az hallja. A halálközeli élmények kutatása ma már bebizonyította, hogy a klinikai halál beállta után még valóban lehetséges érzékelés – elsősorban látás és hallás. Halálközeli élményekkel azonban nemcsak az ősi kultikus írásokban, hanem filozófiai művekben, irodalmi és képző-művészeti alkotásokban is találkozhatunk: Platon, Tolsztoj, Victor Hugo, Hieronymus Bosch neveire szokás leggyakrabban hivatkozni. Hozzánk azonban minden bizonnyal közelebb álló példa Móra Ferenc saját élménye. A „Kincskereső Kisködmön”-ből jól tudjuk, hogy az író gyermekkorában torokgyíkban szenvedett. Az azonban már csak egy másik önéletrajzi írásából („Amikor én az égben jártam”) derül ki, hogy ennek legkritikusabb szakában halálközeli élménye volt. Ez – természetesen – gyermeki elemekkel van átszőve. Vidám angyalkákat látott maga körül, akikkel boldogan játszott. Ám örömét hirtelen egy jajkiáltás törte meg: „Fercsikém, édes kicsi Fercsikém!” Letekintett, és odalenn megpillantotta saját halottsápadt testét, jajveszékelő édesanyját és az ágya mellett álló javasasszonyt. Ekkor magához tért a javasasszonynak arra a kijelentésére, hogy „Na, lelkem, ezt már maga is az Isten kebeléből rítta vissza.” Halálközeli élmények tehát már a múltban is ismertek voltak. Az, hogy csak mostanában kerültek az érdeklődés előterébe, annak tulajdonítható, hogy az újraélesztési technika fejlődésével ugrásszerűen megnőtt azoknak a száma, akik személyesen tapasztalták meg a jelenség létezését. A neves Gallup Intézet egy közelmúltban végzett felmérése szerint az amerikaiak 5%-a élte át az élmény valamilyen formáját. Hatalmas szám ez, de az erre vonatkozó statisztikai adatok eltérőek. Általában 30-50%-ban adják meg a klinikai halál állapotából visszatérőkhöz viszonyítva a halálközeli élmények gyakoriságát. Jogosan merül fel a kérdés: miért nem él át ilyen élményt mindenki, aki a halál kapujába kerül? Vannak, akik úgy vélik, hogy csak a klinikai halál beállta után bizonyos idő múlva lép fel ez az élmény, és akit ennél korábban sikeresen újraélesztenek, az nem jut el addig a pontig. Mások párhuzamot vonnak az álom és a halálközeli élmények között: minden ember minden éjszaka álmodik, mégsem emlékszik mindenki az álmaira. Akik azonban emlékeznek arra, amit átéltek, gyakran egymástól igen eltérő élményekről számolnak be. Moody – azóta már sokszorosan igazolódott – felismerése volt, hogy a látszólagos kuszaság mögött valójában egy rend húzódik: a beszámolók különböző állandó elemek köré csoportosulnak”. (Pilling János írása megjelent a Magyar Hospice Alapítvány Halálközelben: A haldokló és a halál méltóságáért című kötetben 1994-ben). Eddig az idézet.

Konstatálja a szerző az eseményeket, és úgy gondolom, hogy valósnak ítéli őket. Ha egy vizsgálódó tovább követi a jelenségek logikáját, könnyen egyházi dogmákba ütközhet. (lásd pl. reinkarnáció, a lélek preegzisztenciája, vagy várakozás a végítéletre), mint ahogy fentebb már említettem. Úgy látszik tehát, hogy mi magunk sem tehetünk mást? Az esetek száma tízmilliós nagyságrendű, és nincs elfogadható materialista magyarázat.

Sokáig fognak még vitázni a HKÉ-k mikéntjén, számomra azonban sokat jelent, és úgy gondolom, hogy rendkívül meggyőző is Dr. Eben Alexander idegsebész professzor, tekintélyes kutató „értekezése”, aki A mennyország létezik c. könyvében ír saját halálélményéről. Egy hetes kómája során többször is megfordult odaát, a transzcendentális világban, és így értékeli halálélményét:

Azon orvosok és tudósok számára, akik a halálélményekről azt állítják, hogy csak képzelődések, az életbe kapaszkodni próbáló agy termékei, tudományos alapossággal fejti ki: „Olyan orvosként, aki keresztülment azon, amin én, én mást mondanék. És minél többet gondolkoztam erről, annál inkább úgy éreztem, kötelességem pontosan ezt tenni.

Egyesével végigvettem azokat a lehetőségeket, amelyeket a kollégáim és a régi énem vetnének fel a velem történtek „magyarázatára”. Az élményem csupán egy primitív agytörzsi program lett volna a rettenetes fájdalom és szenvedés könnyítésére? Esetleg az alacsonyabb rendű emlősök „tetszhalál”-stratégiájának valamilyen maradványa? Ezt azonnal kizártam. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az élményeim, a maguk intenzíven kifinomult vizuális megjelenésükkel és a magasabb rendű értelmezési szintjükkel az agyam hüllőrészének termékei lennének. Vajon az érzelmi értelmezésért felelős limbikus rendszerem mélyéből származó eltorzított emlékekről lenne szó? Ismét csak nem – a limbikus rendszer funkcionáló agykéreg nélkül képtelen olyan tiszta és logikus víziókat produkálni, amilyeneket én átéltem. Vajon melyik gyógyszerem által kiváltott pszichedelikus vízió lett volna mindaz, amit tapasztaltam? Az összes ilyen gyógyszer receptora az agykéregben van. És ha az agykéreg nem funkcionál, akkor a gyógyszerek számára nem marad vászon, amelyen  dolgozhatnának…

… Mi a helyzet a REM-kitöréskkel? …     a REM-kitörésekhez működő agykéreg szükséges, az pedig nekem nem volt…  a HKÉ meggyógyította összetört  lelkemet…  És ezt aközben tette, hogy olyan fizikai állapotban volt a testem, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint lehetetlen lett volna bármi ilyesmit átélnem.”

Vajon ez a tudományosan megalapozott eszmefuttatás bizonyíték arra, hogy lelkünk és szellemünk, akár csak lelkünkből fakadó gondolataink függetlenek az agytól, az anyagtól és annak halálától?!

És arra, hogy az a „másik” világ valóban létezik?

Dr. Alexander élményével kapcsolatban van egy észrevételem: neki igazából nem halálközeli élménye volt, neki bemutatták a Túlvilágot, és nem éppen véletlenül, nem éppen céltalanul.

Thorwald Dethlefsen az ezotérikus pszichológia megalapítója, világhírű ezotérikus. A saját vizsgálatai során szerzett tapasztalatai tükrében határozott és világos állásfoglalásokat fogalmaz meg:

„Köztudott, hogy a halál pillanatában anyagi szinten semmi nem tűnik el az emberből. Ennek egyenes következménye, hogy az általunk kutatott instancia nem lehet materiális természetű – ez nem is várható el tőle – hiszen ha lényegi kritériuma az, hogy képes az anyagot koordinálni, nehezen lehet ő maga is anyag…

… Az élet és halál olyan polaritások, amelyek megszakíthatatlan váltakozásukban ritmikusan betagolódnak a többi létforma egzisztenciájába. Minden megjelenési forma a rezgés törvényét követi: az apály és a dagály, az évszakok, az elektromosság, a háború és béke periódusai, a napszakok – a megfigyelés mindenütt ugyanarra az eredményre vezet: mindenütt a poláris változások ritmikus játékát tapasztaljuk. Miért lenne éppen az élet – halál polaritás kivétel, miért lenne éppen az élet esetében érvénytelen egy olyan törvényszerűség, amely minden más jelenségnél bizonyítható? A lélek ritmikus vándorlását életen és halálon át ősidők óta lélekvándorlásnak vagy reinkarnációnak nevezik…

…Mindenkinek jogában áll nem hinni a reinkarnációban, azzal azonban tisztában kell lennie, hogy minden olyan hipotézis az abszurdba hajlik, amelyben nincsen helye a reinkarnációnak, mert csak a reinkarnáció áll összhangban univerzumunk törvényeivel… …A valóságnak nincs szüksége bizonyítékra, mert nem a hit tárgya. A valóság az egyes ember tapasztalatán keresztül működik, s így vezet a tudáshoz… …A túlvilág kifejezés a testben lévő ember szemszögét jelzi. Ha ugyanis  átlépjük a halál küszöbét, és átkerülünk a túlvilágra, egy csapásra a túlvilág lesz az evilág, mert tartózkodási helyünk mindig csk evilág lehet…. …A halál tehát szubjektív élmény, objektivitása a polaritással keletkezik és szűnik meg… …Ami a mi szemszögünkből egy ember halála, az túlvilági szemszögből ugyanannak az embernek a születése. Egy túlvilági halált mi, földi halandók egy gyermek születéseként ünneplünk… …Az emberi lélek útja a tanulás útja, s ez a fenti törvényeket követi. Olyan tanulási folyamat ez, amelynek célja a tökéletesség; hosszú út, sok apró lépésből áll, sok tévedésből és sok helyesbítésből…  …inkarnációk sora garantálhatja a végső sikert…

… Teljessségében a sors csak a reinkarnációval együtt érthető meg…

… Ha a különböző inkarnációk egy iskola különböző osztályainak felelnek meg, akkor az emberek különböző osztályok tanulói – egy harmadikost pedig senki sem terhelne meg integrálszámítással…

… Korunk betegsége az, hogy nem találjuk az élet értelmét, s ez gyökértelenné tesz minket a kozmoszban…. …Csak akkor ismerhetjük fel célunkat, ha ismerjük eredetünket. A cél a tökéletesség. A tökéletesség az egység kifejezése. Az egység neve: Isten”.

*  *  *

A kutatók többsége nem állítja, hogy van élet a halál után, csupán azt mondja, hogy ekkor is létezik valamiféle tudatosság. De már ebből az állításból is nagyszabású következtetések vonhatók le: ha van tudattevékenység agytevékenység nélkül, akkor jó eséllyel megdől az az elképzelés, hogy a tudatosság az agy produktuma. A kutatók egyelőre nem álltak elő új elmélettel, de Fenwick a Wirednek adott interjújában megjegyezte: „Kétféleképpen lehet nézni a világegyetemet. Jelenlegi világmodellünk szerint minden anyag.”

Fenwick szerint egy másik elmélet segítségével sokkal könnyebben meg lehet érteni a halálközeli és a testenkívüli élményeket. Eszerint az univerzumot nem az anyag alkotja, hanem maga a tudatosság; ez az elképzelés több vallási rendszerben is megtalálható. Fenwick úgy véli, hogy a jelenlegi materialista tudományos világképet idővel fel fogja váltani ez az általa transzcendensnek nevezett nézet. Szerinte a kvantumfizika következtetései – például az, hogy az anyag egyszerre létezik fizikai formában és hullámformában is – egy-egy lépés ebbe az irányba.

Sam Parnia, a southamptoni egyetem munkatársa publikált egy tanulmányt, melyben beszámolt arról, hogy a klinikai halál állapotából visszahozott betegek legalább tíz százaléka rendelkezik emlékekkel erről az időszakról, írta Wired. Egy holland neurológus, Pim van Lommel és kutatócsoportja 2001 decemberében megjelentetett egy tanulmányt a The Lancet-ben, Nagy-Britannia tekintélyes orvosi lapjában, mely szerint az újraélesztett páciensek 18 százaléka akár évekkel később is be tud számolni halálközeli élményeiről.

Az Egyesült Államokban Kenneth Ring végzett hasonló vizsgálatokat, ezekbe hirtelen szívhalálon átesett és újraélesztett vak betegeket vontak be. Ezek a betegek is látták (!) a saját testüket a klinikai halál állapotában, bár csak kissé homályosan. Korábban az ilyen beszámolókat a tudományos világ leginkább gúnyos elutasítással fogadta, de már egyre több tudós véli úgy, hogy van létjogosultsága az ez irányú kutatásoknak.

*  *  *

Kártyázás testen kívül

Parnia és egy Oxfordban dolgozó neuropszichiáter, Peter Fenwick kutatásának alapötlete igen egyszerű: a vizsgálatba száz szívrohamon átesett embert vonnának be, olyanokat, akiknek halálközeli élményeik is voltak. Egy korábbi kutatás szerint közülük várhatóan harmincan élhetnek át – egy ismételt szívroham során – újra testen kívüli élményeket, szándékosan vagy akaratlanul. A kutatók kártyákat helyeznek majd el a kísérleti személyek homlokán, melyeket csak a mennyezetről lehet majd látni, ahonnan az alanyok állítólag az újraélesztésüket is nézték.

Ha az alanyok felismerik a kártyákat, az mindenestre nyomós érv a testenkívüli élmények valódisága mellett. Kérdéses azonban, hogy ez meggyőzi-e a kétkedőket. „Nem, semmi nem fogja, de ez rendben van – mondta Fenwick. – Így fejlődik a tudomány. Minden kutatás elutasításra lel, mely a világképünk átértékelését igényelné. De be fogjuk bizonyítani, hogy a tudat nem az agyban található.”

A kísérletekhez 165 ezer fontra van szükség, a kutatásokat valószínűleg a brit Horizon Research alapítvány támogatja majd.

Megjegyzésem: nagy dolog, mert bár csak az eddig is ismert jelenségeket, egy  úgy nevezett belső bizonyítékot fognak igazolni, de mégis tudományosnak nevezhető kísérletben teszik. Bizonyítékot szereznek arra, hogy a tudat nem az agyban található. De ők is tisztában vannak vele, hogy: „Minden kutatás elutasításra lel, mely a világképünk átértékelését igényelné”!

Kétségem: Fenwickék a kísérleteiket olyan páciensekre alapozzák, akik egyszer már átestek halál közeli élményen. Én azonban nem hallottam még arról, hogy valakinek kétszer is lett volna HKÉ-ja. Talán azért nem, mert az égiek csak egyszer kívánják megmutatni, hogy mi történik a halál után, ugyanis az ismétlés már nem jelentene új információt az élményesnek.

A kutatások és a kutatók kérdése kissé összetett. Azt gondolom, hogy különbséget kell tennünk teista és egyben egyházi érzelmű, valamint teremtéstudományi, független tudósok között. Az egyházi érzelmű kutatók Istent keresik és bizonyítják, de nagy valószínűséggel nem kívánnak egy ponton tovább lépni, mint pl. halálélmények, túlvilági beszámolók, mert nem szeretnének összeütközésbe kerülni a Katekizmus tételeivel. A függetlenek helyzete nyilvánvalóan más, könnyebb.

Az égi fogadó bizottság azon megnyilatkozása, hogy „vissza kell menned, mert még dolgod van a Földön”, minden bizonnyal arra a feladatra utal, melynek teljesítését mostani leszületésünk előtt erre az életünkre vállaltuk. Ez pedig logikusan elvezet a karmikus újjászületések láncolatához, és ahhoz a következtetéshez is, hogy a léleknek van preegzisztenciája. A keresztény egyházak hivatalos tanítása nem ismeri el a lélek preegzisztenciáját, sem a karmikus újjászületéseket.

Én azt gondolom, hogy ezen jelenségek elismerése – figyelembe véve ezek kifolyományait is – sokat lendítene egyházaink népszerűségén, mert megítélésem szerint magyarázatul szolgálna életünk valódi működésére, merőben eltérő sorskérdéseinkre, mintegy elismerve a lélek fejlődését az egyes karmikus feladat- teljesítések tükrében, és nagyban hozzájárulhatna egy valódibb Isten-kép megteremtéséhez.

Talán egy független Teremtéstudományi Intézet létrehozása ezért (is) lenne kívánatos?!

Figyelemre méltónak ítélem, hogy – legjobb tudomásom szerint – valamennyi HKÉ pozitív élményt hordoz. Valószínűnek tartom, hogy a második birodalomba (úgymond pokolba) kerülőknek szándékosan nem ad a “sors” negatív élményt, és talán azért, hogy hátralévő életükre ne keltsen túlzott halálfélelmet.